A tavalyi Sziget legjobban várt koncertje számomra egyértelműen a Fontaines D.C. fellépése volt a nagysátorban, minden körülmény adott volt ahhoz, hogy felejthetetlen buli legyen. Alig két héttel voltunk a zenekar negyedik lemezének megjelenése előtt jártunk, amiről akkor már több, kifejezetten erős klipes dal is napvilágot látott, a tízéves karrierje során fokozatosan építkező dublini posztpunk csapat pedig épphogy elkezdett egyre népszerűbbé válni mainstream körökben is. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a tavaly nyári szezont a Glastonbury Park színpadának headlinereként indították, ahogy a Szigeten is kiemelt idősávban szerepeltek – a szigetes koncert mégis egészen váratlan csalódást okozott.
Nem mintha rosszul szólt volna, vagy ne lett volna jó a hangulat a nézőtéren. Ellenkezőleg, a friss szerzemények és a kihagyhatatlan darabok egyaránt kiválóan működtek élőben, a közönséget ráadásul folyamatos mozgásban tartották a honfitársaik sikerét ünneplő ír rajongók. A zenekar tagjai azonban mintha semmit sem érzékeltek volna ebből a lelkesedésből. Kedvetlenül és fáradtan teljesítették a kötelezőt, Grian Chatten énekes az esti sátras koncert ellenére is sokáig napszemüvegben maradt, visszafogott mozgásával pedig meg sem próbált átlépni a színpad képzeletbeli negyedik falán.
Ilyen felemás tapasztalatokkal, valamint az elmúlt tíz hónapban sokat pörgetett Romance című negyedik album izgalmasabbnál izgalmasabb dalaival a fülemben szálltam fel a hévre szombat este, hogy kizötyögjek Csepelre az FDC első önálló magyarországi koncertjére (kritikánk a lemezről itt). Ahogy azt többen megjegyezték a túlzsúfolt kocsiban, néha valóban olyan érzés fogta el az embert, mintha máris augusztus lenne, és a Hajógyári-szigetre igyekeznénk. Csak remélni tudtam, hogy nem ér újabb csalódás egy másik szigeten is.
Igazán aggódni persze csak akkor kezdtem, amikor megérkeztünk a lassan három éve az észak-csepeli ipartelepek között működő Barba Negrába. Noha viszonylag sokan akartunk egyszerre bejutni, kifejezetten gyorsan haladt a beengedés, mivel a budapesti rendezvényhelyszíneken megszokott gyakorlattal ellentétben a legminimálisabb biztonsági ellenőrzésre sem vesztegették az időt.
Ennek ellenére a hosszas sorbanállás mégsem maradt ki az estéből. Amit megspóroltunk a beengedésnél, többszörösen bepótoltuk a pultoknál. A láthatóan és hallhatóan sok külföldit vonzó esemény szervezői mintha egyáltalán nem lettek volna felkészülve ennyi ember fogadására. A lepukkant konténermosdók és az italpultok előtt már közel egy órával a kezdés előtt végtelennek tűnő sorok kígyóztak. Csak a Red Stage sátra előtti külső pultnál várakozva sikerült belehallgatni a NANANA nagyjából félórás műsorába, akik a koncertjüket mindössze három nappal korábban lemondó Jadu Heart helyére ugrottak be, ám utolsó pillanatban leakasztott magyar előzenekarként is remekült helytálltak a nagyszínpadon. Tíz perccel az FDC színpadra lépése előtt végül letettem arról, hogy italhoz jussak, és inkább elindultam a sátorba, ahol a benti pultok a nézőteret szinte faltól falig keresztben átszelő újabb sorain átverekedve magamat egészen elöl sikerült helyet találni, ahová a sörükre nálam jóval elszántabban vágyakozók tömegei miatt addig csak kevesen merészkedtek.

Bár számos körülmény szólt ellene, a koncert végül egyértelműen kárpótolt a helyszín és a szervezés hiányosságaiért. A Romance lassan építkező, a feszültség fokozására szánt címadó dala nemcsak a lemez, de egy koncert elindítójaként is tökéletesen működik, a grandiózussá kinyíló, különböző zajokkal és sejtelmes billentyűdallamokkal operáló csúcspont pedig olyan erővel lökte át az egyre hangosabb közönséget a 2022-es Skinty Fia egyik leglendületesebb számába (Jackie Down The Line), hogy egyértelművé vált, nem nagyon lesz megállás. A koncert első dalai közben az is kiderült, hogy ha a helyszíni infrastruktúra többi elemének színvonala nem is, a hangtechnika minősége kétségtelenül alkalmas a nagy nemzetközi produkciók fogadására. A zenekar viszonylag sűrű, olykor egyenesen zavaros hangképe, az összes létező effekten átküldött gitárokra, valamint az analóg berendezések gyakori gerjedésére is építő alapok nem fogtak ki a keverésen, minden hangszer tökéletesen és érthetően szólt, ahogy az ének is megtalálta stabil helyét a zene szövetében.
Annak ellenére, hogy az FDC jelenleg futó turnéjában egymást váltják az önálló és a fesztiválos koncertek, a zenekar most határozottan jobb formában volt, mint tavaly augusztusban. Noha Grian ezúttal is napszemüvegben és egy kinyúlt pulcsiban lépett színpadra, előbbi már a harmadik szám környékén lekerült róla, egyre bátrabban kereste a szemkontaktust az első sorokban álló rajongókkal, nem sokkal később pedig már szinte minden dal közben tett legalább egy kört a színpad peremén, ahol a mélynyomókra ki-kilépve hergelte a tömeget.
A műsor gerincét természetesen a legutóbbi lemez anyaga adta, tíz szerzemény hangzott el a Romance-ról, amelyek közül kettő (Before You I Just Forget, It’s Amazing To Be Young) ráadásul csak az idén tavasszal megjelent deluxe verzión szerepel. A közönség azonban ezeket is ugyanolyan kitörő lelkesedéssel fogadta, mint a sokkal nyersebb, korai darabokat (Big, Boys in the Better Land) vagy az Írországhoz címzett keserédes ódát, a visszataps utánra időzített I Love Yout. A dalok közötti kommunikációt most sem vitték túlzásba a zenekar tagjai, néhány „Free Palestine!” felkiáltást leszámítva a szusszanásnyi szünetek leginkább gitárcserével teltek. Igaz, az este hangulatához jobban is passzolt ez a fajta kissé flegma, összességében mégis inkább elegáns távolságtartás, mint bármiféle kényszeres jófejkedés. Ez persze nem is annyira meglepő, hiszen az FDC dalszövegeiben előszeretettel megidézett James Joyce óta tudjuk, hogy a dubliniak meglehetősen maguknak való emberek.
Barba Negra, 2025. június 21.